Felfogni való

Cipőim talpa alatt, recsegnek, ropognak a selejtes cukorkák.
A csomagolásuk száll a nedves, ragadós levegőben,
A hajamba kap és ott marad.

Kicsusszanok az ablakon, repülök...szabadon.
Nincsen célom, szállok csupán kikerülve a háztetők seregét.
Szökdécselve.

Elragad a vad, dúló vihar jobb keze, s átdob a balba, majd ismét vissza.
S én csak csapódok útközben
Össze-vissza.

Sebzetten, csapzottan, kócosan megtépve esek,
Sőt hullok a földre, ripityára törve, depresszióba esve, hidegben.
Rettegve.

Leszállt az éjszaka, felvette fekete parókáját. Összehúzta magán a kabátját.
Beszorítva engem a sötétségbe.
A sötétség szívébe.

Értelmét vesztette minden erő, szépség, szándék.
Csak kiáltani lehet torokhangon, fröcsögjön a nyál és...
Szálljon a hangom.

Atombombaként robban szét a kiáltás és kitörve az éj koponyáját,
Kinyúl a fényért, s lehúzza segítségül.
Hatalmas kezét.

Megragad a friss, fehér, fényes, tiszta remegés.
Elfut előle az árny, a rettegés csúf állata, majd felcsap
A földből a boldogság.

Ezer és ezer, vad, repkedő színcsóva, mind más és más.
Ízük, szaguk húz, felemel, feldob és elröpít...
Újra a világosba.

Betérek egy új házba, új szobába. Telerakva cukorkával.
Mind becsomagolva és szemembe repül egy fénykép sarka:
A régi szoba... ki lett pucolva.